Chloé vagyok, egészen rámragadt ez a név, már-már jobban szeretem, mint az igazit. Amit a legfontosabb tudnod rólam, hogy nem szívesen mutatkozok be, mert néhány sorba úgyse vagyok képes beletuszkolni az egész lelkem. Nem fogok arról írni, hogy hova jártam iskolába, hogy lett belőlem az ami, inkább megosztom Veled, hogy van egy álomvilágom. Igazán szeretem, csak gyakran el kell engednem. Valójában félek, hogy egyszer valaki végleg összetöri, és ennek az esélye napról napra egyre csak nő. Nem szeretek olyan lenni, amilyen vagyok. Sokkal szívesebben lennék életvidám, boldog... Valahogy eleve nem vagyok ilyen típus, folyton csak agyalok, mindent magamra veszek, akkor is ha tudom hogy az illető, aki épp bánt, nem ér annyit. De ez nem így működik, nem tudok nem érezni. 
Nincs valami jó (ez most a legenyhébb kifejezés volt) kapcsolatom a családommal, de nem is vágyom rá. Már nem. Beletörődtem hogy soha nem fognak szeretni, se elfogadni és én is így állok hozzájuk. Vagyis próbálok, mert mindennek ellenére nagyon rosszul szokott esni, amit mondanak, esetleg csinálnak... 
Azt hiszem olyan ember vagyok, aki soha nem fogja megérteni az igazságtalanságot, de valamennyivel könnyebb, ha tudom az okát. Tisztában vagyok vele, hogy kit mivel lehet a leginkább bántani, de másokkal ellentétben nem vagyok hajlandó élni vele, legfeljebb akkor ha már nagyon elegem van mindenből, és "ha más megteheti, én miért lennék kivétel?"-alapon cselekszem, de nem ez a helyes megoldás. Ugye van az a mondás, hogy "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel". Általában próbálok eszerint élni, bár néha rettentő nehéz. Olyan vagyok, aki csendben tűr, lenyel (majdnem) mindent, ezzel igyekszem kerülni a veszekedéseket, de igazán soha nem adom ki magamból a dühömet, és ez szép lassan felhalmozódik, felőröl. Kívül nem látszik, néhányan meglepődnek mikor megtudják mi van, ha egyedül vagyok a terhemmel, mert időről időre álarcot hordok egy kedves mosoly formájában. Ha valaki mosolyog, soha nem gondolnád, hogy belül vérzik, pedig egy mosoly is sok mindent elárul. Nem mind őszinte, csak nem veszik észre.
Az egyedüli ok, amiért még itt vagyok, az az hogy van kiért élnem. Egyelőre. Ha majd nem lesz, én is eltűnök a semmibe. Néhány hónap, talán év és senki nem fog emlékezni rám. Sokakkal ellentétben, én nem szeretnék semmit sem hátrahagyni. Nem akarok tovább élni másokban. Ha már meghalok, akkor tényleg haljak meg, igazán, mintha nem is lettem volna. Ez az egy kívánságom van.

    
(Kattints valamelyikre, ha nagyobban szeretnéd látni, hogy szörnyülködj.)

Könyv: Takami Kósun: Battle Royale, Jeff Noon: Vurt, Irvine Welsh: Trainspotting, Szilvási Lajos: A néma, Sarah Lark: A fehér felhő földjén, Sylvia Plath versei.
Film: Never Let Me Go, Egy gésa emlékiratai, Cracks, The Lovely Bones, Little Ashes, Trainspotting, Juno.
Sorozat / anime: Nana, Bleach, Kuroshitsuji, Skins, Gossip Girl.
Elérhetőség: Tumblr; Facebook; Moly; Weheartit; Email.

Tesztek (nagy köszönet neked, zsü)
Csókolt már meg valaki... ?
Ha egy ... volnék.
Voltam már/csináltam már.
Egy dal...