hangulat: olvasni akar    zene: hiperkarma - zöldpardon
 - Vigyázzatok! - kiáltotta hirtelen Jeb. Felemelte a puskát, és mögénk célzott vele.
 A veszély felé fordultunk, és Jared tartálya leesett, ahogy a férfi Gyógyító felé ugrott, aki az ágyon térdelt, döbbenten bámulva bennünket. Iannak volt annyi lélekjelenléte, hogy megtartsa a tartályát.
 - Kloroformot - kiáltotta Jared, miközben lerohanta a Gyógyítót és a priccshez szegezte. De már késő volt.
 A Gyógyító egyenesen rám meredt, az arcán gyermeki csodálkozás tükröződött. Tudtam, miért engem néz - a lámpa fénye visszatükröződött mindkettőnk szeméről, rombusz alakú fényfoltokat vetve a falra.
 - Miért? - kérdezte tőlem.
 Majd kifejezéstelenné vált az arca, és a testéből is eltűnt az ellenállás, ahogy a matracra roskadt. Két vércsík kezdett némán folyni az orrából.
 - Ne! - sikoltottam, miközben az ernyedt test felé vetettem magam, annak biztos tudatában, hogy már késő. - Ne!

A hangja olyan halkan szólt, hogy csak én hallhattam. - A kezemben tartottalak, Vanda. És gyönyörű voltál.
[...]
Ian addig emelte az arcom, amíg a szemébe nem néztem, még erősebben elpirulva.
 - Akkor maradsz.
 Ezzel megcsókolt, ott, mindenki előtt, de én gyorsan megfeledkeztem a közönségről. Ez így könnyű volt és helyes, nem osztott meg, nem zavart össze, nem váltott ki belőlem ellenkezést, csak Ian és én léteztünk, a folyékony kőzet megmozdult ebben az új testemben, és beolvasztotta az egyezségünkbe.
 - Maradok - egyeztem bele.
 Ezzel megkezdődött a tizedik életem.

Először is bocsánat, amiért a túlzott fanatizmusom miatt ily módon zaklatlak Titeket :) De elértem a Burok végére, és ez a könyv annyira csodálatos, hogy gondoltam megosztom a néppel. Az első rész volt a legfélelmetesebb számomra, utána három lámpa mellett olvastam tovább. Lehet, hogy elsőre nem tűnik ijesztőnek, de olyan váratlanul ért, és hát a képzelőerőmmel semmi probléma nincs, tehát még órákig ott volt a szemem előtt a jelenet, ahogy a lélek meggyilkolja a testét.
A második bekezdés pedig a sok kedvenc részem közül az egyik. Igazából a legtöbbet szeretem, ahol szerepel Ian. És ezzel azt hiszem el is árultam, hogy Ő a kedvenc szereplőm, bár Vandát is nagyon szeretem. Aki nem igazán volt szimpatikus az Jared. Mindig csak Mel-re gondol, és nem veszi figyelembe Vanda érzéseit. Olyan szívtelen...
Megint üresnek érzem magam. Hiányzik az a világ, nagyon-nagyon szerettem. Jó volt Ian-ről álmodozni, a szívmelengető csókjairól, az erős, de védelmező karjáról. Vissza akarom kapni. Miért kell minden történetnek véget érnie? Miért ne lehetne végtelen? Érzem, hogy Örkény István egypercesei egyáltalán nem kárpótolnak majd. És még Ő is eltűnt... Ugye nem? Ma is sírtam Érte.