Elölről kezdem, újra és újra. Hiányzik az, hogy írjak magamról, nem másoknak hanem saját magamnak. Nem számít, hogy elolvassák-e, csak ne kelljen magamban tartanom, és mégis más így mint ha elmondom, meghallgatják és nem mondanak rá semmit, azonkívül hogy "értem". Dehogy értitek.
Végülis jókedvem volt, egészen addig amíg ki nem jöttem az orvosi rendelőből egy beutalóval a kezemben. Hétfő, vérvétel és olyan adatok tömkelege, amiket nem értek, de ettől nem érzem idiótán magam, mert tudom hogy más sem értené, hacsak nem orvos (vagy annak tanul). Szóval évek után újra ellátogatok a kórházba, de nem mint valami jó ismerőshöz. Szerintem nem fogunk túlzottan örülni a találkozásnak. Remélem megint a béna nővért kapom, aki nem talált vénát a karomban, így a kézfejemből vett vért (nagyon kellemes volt). Bárhonnan, csak ne a  bal karomból... Azóta teljesen pánikba vagyok esve, nem a vérvétel miatt, abból már megedződtem a napi kettő-három után. 
Ma megállapítottam, hogy a macskáimat sokkal többre tartom a legtöbb embernél. Gwyneirához igazi, önzetlen szeretet fűz, és ez kölcsönös. Egyikünk sem vár el semmit a másiktól, mégis adunk és kapunk. Olyan boldog tudok lenni, mikor hazajön és az az első dolga, hogy befészkeli magát hozzám, vagy nyávog ha csak egy pillanatra is abbahagyom a simogatását, miközben dorombol. Odajött hozzám, mikor sírtam és nekidőlt a vállamnak. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a kutyák okosabbak vagy hűségesebbek, bár emberfüggő ki hogy gondolja. Mindenesetre így lassan egy év után nem tudnám elképzelni, hogy Ő vagy a mamája ne legyen, és ne feküdjenek be az ágyamba, vagy ne halljam azt az aranyos és megnevezhetetlen hangot, mikor alszik és felébred ahogy végigsimítok rajta.
Már megint hőemelkedés, kezdem hihetetlenül unni.
A családból is elegem van, nincs egy olyan ember sem, akivel beszélhetnék. El akarok menni itthonról. Néha csak pár órára, néha napokra, hetekre, akár több időre és vissza se jönnék. Annyira érzem, hogy rossz helyre születtem. Nem rossz, csak más emberek közé. Más az értékrendünk, máshogy gondolkodunk, más iránt érdeklődünk és ez a másság olyan erős, hogy már elviselhetetlen. Mindig tőlem várják, hogy megértő legyek és elfogadjam őket ilyennek, de ők meg sem próbálják. Lassan már nem vagyok dühös emiatt, inkább csak csendben szánom őket. Már a testvéremmel sincs miről beszélnem, nem azért mert ne lenne téma, hanem nem tudunk beszélgetni. Bár vele nehéz is, túl félénk, túl műveletlen, túl idegesítő. Nem, nem akarok maradni.