Víz szisszen a zúgón: kőzsilipen át
Zuborogva a sötét tóba hull.
A felszínén egy abszurd hattyú-árny
Függeszkedik. Az elme elborul:
A tükörképet mélybe rántaná.
A nagy narancs nap lassan elmerül.
Zord ciklopsz-szeme többé nem tekint
A kopár tájra, mert látványa fáj.
Felborzolt gondjaimmal varjúként
Gubbaszkodom. Közel a téli éj.
A zörgő nádas talpig jégben áll.
Rideg rézkarcként a szemembe fagysz.
Már dér lepi haragom ablakát –
Hogy sarjad újra, miféle vigaszt
Talál reményem itt? Vad pusztaság.
Sylvia Plath: Téli táj, varjakkal
|
Idegeneknek sokkal könyebb elmondani az összes bajunkat. Nekik nincsenek előítéleteik, mert nem ismernek. Meg ha el is mondják valakinek, az sem tudja, hogy kik vagyunk, így nem leszünk bajban. Én egy épeszű pszichológushoz járok mostanság. De az előző kiakasztott a folyamatos optimizmusával meg csak idegesített. Meg kell találni a megfelelő embert. És az nem feltétlenül egy pszichológus. Ő csak rávezethet a megoldásra, de magadnak kell megoldani a problémákat. Ha rájössz az egész gyökerére, és próbálod megoldani, megkönnyebbülsz. Utána sokkal jobb lesz. =)