Víz szisszen a zúgón: kőzsilipen át
Zuborogva a sötét tóba hull.
A felszínén egy abszurd hattyú-árny
Függeszkedik. Az elme elborul:
A tükörképet mélybe rántaná.
A nagy narancs nap lassan elmerül.
Zord ciklopsz-szeme többé nem tekint
A kopár tájra, mert látványa fáj.
Felborzolt gondjaimmal varjúként
Gubbaszkodom. Közel a téli éj.
A zörgő nádas talpig jégben áll.
Rideg rézkarcként a szemembe fagysz.
Már dér lepi haragom ablakát –
Hogy sarjad újra, miféle vigaszt
Talál reményem itt? Vad pusztaság.
Sylvia Plath: Téli táj, varjakkal
|
igen, így már értelek. és lehet hogy igazad van, de pár éve voltam már pszichológusnál. először azt hittem, hogy utána minden nagyon jó lesz, de nem, semmi nem változott. vagyis de, viszont azt magamnak köszönhettem és nem Neki :] egyébként is nagy elvárásaim vannak a pszichológusokkal szemben. nem szeretem, ha egy teszt alapján ítél rólam, és alig figyel rám, emellett természetes, hogy egy negyvenes nő az, Nála jobban biztos senki nem bírná megérteni a tinédzsereket.. szóval ezeket nem igazán értem, és biztos van más megoldás is arra, hogy találjak egy ilyen embert. például Te is elég értelmesnek, és közvetlennek tűnsz :]