|
|
. Miyavi - Requiem
Mióta a szüleim elváltak és apa elköltözött, úgymond nagyi vette át a szerepét. Anya egyáltalán nem bánja, olyan neki mint valami legjobb barátnő. Nem tudom mi szerethetőt lát benne. Valójában anyában az a rossz, hogy mindenben igazat ad neki, abban is amiben nincs. Végülis érthető, hiszen akkoriban mikor ő gyerek volt, a szülőt amolyan szentként kellett tisztelni, nem lehetett megkérdőjelezni őket, visszafeleselni vagy felemelni a hangot, különben jött pár suhintás a nádpálcával. Ezt a nevelési módszert sem fogom soha megérteni, és mélyen megvetem azokat, akik képesek bántani a gyereküket, akár fizikailag, akár lelkileg... Viszont anya már felnőtt, már nem vonatkoznak rá ezek a szabályok, és az ő gyereke vagyok, nem az anyjáé, mégis mindig igyekszik beleszólni a nevelésembe, a "túl nagy szabadságomba". Senkit nem utál úgy mint engem, azt hiszem. Csupán azért, mert nem hagyom hogy irányítson, saját elveim és törvényeim vannak, véleményem a világról, elképzeléseim, terveim, álmaim. Nem értek egyet azzal, hogy mindent úgy kellene csinálni, ahogy azt az átlag elvárja és ahogy nekik az természetes. Ennek ellenére sem érzem azt, hogy bármivel rosszabb vagy kevesebb lennék nála, sőt. Egy dolog van, amiben mérföldkövekkel előttem jár, az mások okolása. Kifejezetten örömét leli benne, főként ha rólam van szó. Bármilyen apróságért képes engem hibáztatni, olyasmiért is amihez még csak közöm sem lehetett, de valamilyen úton-módon mindig visszavezeti hozzám a szálakat, mint a problémák forrásához. Vagyis én egy hatalmas szerencsétlenség vagyok, egy elcseszett ember, aki semmi jót nem tud tenni a családjáért, mindent csak megnehezít a puszta létezésével... Pedig normálisnak érzem magam, és tudom hogy valójában nem velem van a baj, de a gyengébb és törékenyebb pillanatokban, könnyen sikerül az ellenkezőjét elhitetnie velem, hogy tényleg meg sem kellett volna születnem vagy legalábbis nem ide, hogy ne rontsam el a felhőtlenül "boldog" életüket.
Olyan ellentétes család ez, és annyira nem érzem a sajátomnak. Engem küldtek el pszichológushoz, miközben nekik vannak dühkezelési problémáik, ők azok akikkel semmit, de tényleg semmit nem lehet normálisan megbeszélni. Olyan mintha meg se hallanák, amit mondok, mindig csak az a fontos, amit ők közölni akarnak. Teletömik a fejem az idióta sztereotípiáikkal, görcsösen próbálnak megfelelni az elvárásoknak és azt akarják, hogy én is ilyen legyek. Magukkal rántanának a szürke, szabályokkal teli világukba, de én ezt nem akarom, és soha nem is fogom akarni. Bármi áron önmagam maradok.
Milyen szomorú, hogy a családom részei azok az emberek, akiket a leginkább gyűlölök. De az öcsémet szeretem, őszintén. Hasonlítunk, bár még nem látszik igazán, de én ismerem, belélátok, ez amolyan testvéri dolog. Kapocs, kötelék, nevezzük aminek akarjuk. Nem hagyhatom magára, túl fiatal még... Nem akarom bántani.
| |
|
|
17 és fél éves, mosolygós, könyvekben elmerülős, szemüveges - de túl hiú hordani, zenére elalvós, vágyakozós, koncertezős, alkoholizálásra hajlamos, ha ideges akkor cigizős, egyetemre készülős, könnyen megbántódós, szeretethiányos, szeretni akarós, halogatós, szép képeket és tájakat szeretős, vízpartra járós, néha féltékenykedős, gyümölcsöt evős, álmodozós, magyar és angol faktos, pókoktól és más rovaroktól félős, érzelmileg igen labilis, több embert különösen és őszintén szeretős.
| |
|
Víz szisszen a zúgón: kőzsilipen át
Zuborogva a sötét tóba hull.
A felszínén egy abszurd hattyú-árny
Függeszkedik. Az elme elborul:
A tükörképet mélybe rántaná.
A nagy narancs nap lassan elmerül.
Zord ciklopsz-szeme többé nem tekint
A kopár tájra, mert látványa fáj.
Felborzolt gondjaimmal varjúként
Gubbaszkodom. Közel a téli éj.
A zörgő nádas talpig jégben áll.
Rideg rézkarcként a szemembe fagysz.
Már dér lepi haragom ablakát –
Hogy sarjad újra, miféle vigaszt
Talál reményem itt? Vad pusztaság.
Sylvia Plath: Téli táj, varjakkal
| |
|
|