|
|
02. Meshuggah - Bleed
Néha legszívesebben szétrombolnám ezt a házat, amivel annyit vesződött, és amibe annyi pénzt öltek bele. Csak fognék valami kemény tárgyat, betörném az ablakokat, a szekrények üvegét, földhöz vágnék mindent, amit csak érek, hogy ezer apró darabra hulljanak. Fájdalmat akarok neki okozni. Azt akarom, hogy ő is szenvedjen, ne csak én. Hogy képes azt mondani, hogy besokallt miattam? Miattam, aki egy légynek sem árt, alig zavarom a létezésüket, néha olyan mintha nem is lennék. Bele sem gondol, hogy ez talán fordítva jobban igaz. Hogy nekem is elegem lett abból, hogy úgy viselkedik velem ahogy. Ha olyan a hangulata, akkor viszonylag barátságos, de egyik percről a másikra ellenem fordul, és bánt. Panaszkodik hogy nem beszélek meg vele semmit, de mi okom lenne bízni benne? Elolvasta a naplóimat, a beszélgetéseimet, gondolom néha ezt is. Ha valamit nem mondok el, az azért van mert nem akarom megosztani. Nincs mit mondanom neki. Nem ért meg, én ilyen bonyolult lélek vagyok, magamnak való, érthetetlen... Gúnyosan azt mondta, hogy én mindenhez annyira értek a matekon kívül, mert szerinte ezt mutatom, pedig ő volt az aki azzal dicsekedett, hogy mennyi mindent meg tud csinálni. Olyan ellenséges velem, de csak velem. Nincs okom ezentúl kedvesnek lenni vele, meg sem próbálom majd. Elegem van a hátbatámadásokból, a másoknak való panaszkodásaiból. Egyesek örülnének, ha olyan gyerekük lenne, mint én...
Nem bírom elviselni a próbálkozásait, hogy szigorú legyen, nekem szükségem van szabadságra, minden téren. Ha el akarok menni valahova, akkor elmegyek. Ha akarok valamit, azt elérem és gyűlölöm ha akadályoznak benne. Letépte az égősort a szekrényeimről, pedig olyan otthonos volt, mindig ilyet akartam. Nem egyszer megütött már, sokszor ok nélkül, csak mert magában felnagyította és ettől ideges lett. Rázott már meg éjjel az utcán, és ordibált, csak mert volt egy szerelmem, aki idősebb volt nálam és ezzel szégyent hoztam rájuk. Ha valaki folyton azzal törődik, hogy ki mit gondol róla, sose lesz igazán boldog... Mindenkinek elmondja, hogy milyen szörnyű gyerek vagyok, csak púp a hátán, nem csinálok semmit, amit egy nőnek később muszáj. Állandóan azzal jön, hogy milyen szar anya és háziasszony lesz belőlem. Ha nem ismer, nem sejtheti a jövőmet. Honnan veszi, hogy lesz férjem, gyerekeim? Ugyan miért lennének? Én nem tervezem ilyen átlagosra és hosszútávra az életet.
| |
|
|

17 és fél éves, mosolygós, könyvekben elmerülős, szemüveges - de túl hiú hordani, zenére elalvós, vágyakozós, koncertezős, alkoholizálásra hajlamos, ha ideges akkor cigizős, egyetemre készülős, könnyen megbántódós, szeretethiányos, szeretni akarós, halogatós, szép képeket és tájakat szeretős, vízpartra járós, néha féltékenykedős, gyümölcsöt evős, álmodozós, magyar és angol faktos, pókoktól és más rovaroktól félős, érzelmileg igen labilis, több embert különösen és őszintén szeretős.
| |
|
Víz szisszen a zúgón: kőzsilipen át
Zuborogva a sötét tóba hull.
A felszínén egy abszurd hattyú-árny
Függeszkedik. Az elme elborul:
A tükörképet mélybe rántaná.
A nagy narancs nap lassan elmerül.
Zord ciklopsz-szeme többé nem tekint
A kopár tájra, mert látványa fáj.
Felborzolt gondjaimmal varjúként
Gubbaszkodom. Közel a téli éj.
A zörgő nádas talpig jégben áll.
Rideg rézkarcként a szemembe fagysz.
Már dér lepi haragom ablakát –
Hogy sarjad újra, miféle vigaszt
Talál reményem itt? Vad pusztaság.
Sylvia Plath: Téli táj, varjakkal
| |
|
|