Mintha a zongora minden egyes leütött billentyűjénél egy-egy jégcsap esne a szívemre. Ha veszem a bátorságot, hogy kibújjak a világomból és megismerjem a valóságot, legszívesebben visszamenekülnék oda, de már nem tehetem. Nem csaphatom be magam mindig azzal, hogy az emberek belül jók, bármennyire is próbáltam sokáig ezzel hitegetni magam, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Ebből ered a naívságom is, de most már mindent annyira tisztán látok, a maga borzalmas és undorító valójában. Talán valóban negatív a világképem, de tudom hogy nekem van igazam.
Nem tudom, mi van velem.
Boldognak kellene lennem, mert vannak emberek, akik sokat jelentenek számomra, ahogy én is Nekik de semmi nem elég jó ahhoz, hogy eltörölje a rosszat... Nem azért élek, hogy dolgozzak, hogy segítsek másoknak, maradandót alkossak, kitűnjek bárhonnan is. Nem tudom mi a célom, az értelmem. Talán eleve nincs is, akkor pedig felesleges vagyok, a tizenharmadik. Amíg élek, addig nem kaphatom meg azt amit szeretnék, a nyugalmat, a felhőtlen boldogságot.
Meg akarok nyugodni...

"Pillám alatt összetört ezer álom
s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbírni nem tudom már."