Néha, mikor olyan szívesen beszélnék, és elmondanék mindent, ami bánt, nincs senki aki megértene. Úgy vágyom egy olyan emberre, akinek elég hogy belenézzen a szemembe, és látná a fájdalmat, az örömöt, mindent. Minden ott van benne, lehetetlen hogy az összes ember ennyire vak legyen, és ne vegye észre. Nem tudom, hogy most miért érzek úgy ahogy, csak néha máshova vágyik a lelkem. Valahova el. Jó volna távol lenni a várostól, de még a falvaktól is. Azt hiszem, szívesen élnék erdőben, egy faházikóban, ami persze nem lenne azért teljesen elvágva a külvilágtól, de ott minden annyira nyugodt. Reggel madárcsicsergésre ébrednék, lehet hogy átszoknék a zöldségekre, mert azt mégis egyszerűbb beszerezni, és a zöldséges-gyümölcsös kert mellett lennének rózsáim és cseresznyevirágom. Talán befogadnék néhány elkóborolt őzet is, természetesen a macskáim mellé. Biztos Gwyneirának és Pandórának is tetszene a friss levegő, és a puha fű.
Már megint álmodozom, nem illik hozzám ez a valóság...