Úgy érzem, csődöt mondtam mint barát. Nem ez az első alkalom, de reménykedtem benne, hogy talán idővel változik majd, hogy jobb leszek, de nem... Nem tudok segíteni, mert még magamon is képtelen vagyok. Nem bírok meggyőző lenni, megmenteni bárkit is. Nem vagyok képes semmire. Hasznavehetetlen vagyok. Ő az első olyan igaz barátom, akit valóban annak nevezhetek. Aki ha messze is van, mégis itt érzem magam mellett, mert egy kis része ott él a szívemben, és nem akarom hogy kiszakítsák, hogy eltűnjön. Nem bírnám elviselni, de olyan tehetetlen vagyok. Nem tudok tenni ellene semmit... Egyáltalán semmit. 
Végül mindig egyedül maradok, teljesen egyedül. Csakis tőlem függ, hogy meddig tart még, de... néha olyan érzésem van, hogy élni akarok. A magam kis világában, de igazán élni. Nincs szükségem álomvilágra, tényleg nem akarom becsapni önmagam (és valószínűleg nem is sikerülne), úgy gondolom hogy az a minimum, hogy az ember legalább magával legyen teljesen őszinte. Szóval, kell egy hely ahol egyedül lehetek, ott tudnék élni. Annyi álmom és tervem van, amiket még meg kellene valósítanom, de nem tudom honnan kellene erőt gyűjtenem hozzá.