Néhány napja levelet írtam egy pszichológusnak. Azt hittem, segít majd egy kicsit, ha egy szakembernek is elmondom az érzéseimet, gondolataimat. Az első levél után kedvesnek tűnt, reméltem hogy talán ő megért majd, és képes megválaszolni a kérdéseimet. Miután visszaírtam neki, napokig nem reagált. Mindent leírtam ami bántott, megosztottam vele az összes kibaszott érzésemet, hogy sokszor mennyire egyedül érzem magam, hogy túl könnyen pótolható vagyok, semmivel nem érek többet másoknál. Megkérdeztem tőle, hogy ez normális-e, másokban is megfordulnak-e ilyen gondolatok, más emberek is bántják-e magukat, de nem kaptam választ... Annyit tanácsolt, hogy forduljak egy helyi pszichológushoz, mert szent meggyőződése, hogy szükségem van rá. Nem tudom, talán rosszul választok, de már másodszorra csalódom bennük. Azokat a sablonszövegeket, amiket lenyomott, nem igazán tudom mire vélni. Így utólag csakis magamra vagyok dühös, mert anélkül hogy bármit is tudnék róla, a bizalmamba fogadtam egy ismeretlen embert, olyasmiket osztottam meg vele, amiket szinte senkinek nem mondok el. Én meg szoktam becsülni mások bizalmát, és furcsa látni hogy fordítva nincs így. Mindegy, egyedül én bírok segíteni magamon. És Ádis, de ennyi. Több pszichológusról hallani sem akarok.