Elölről kezdem, újra és újra. Hiányzik az, hogy írjak magamról, nem másoknak hanem saját magamnak. Nem számít, hogy elolvassák-e, csak ne kelljen magamban tartanom, és mégis más így mint ha elmondom, meghallgatják és nem mondanak rá semmit, azonkívül hogy "értem". Dehogy értitek.
Végülis jókedvem volt, egészen addig amíg ki nem jöttem az orvosi rendelőből egy beutalóval a kezemben. Hétfő, vérvétel és olyan adatok tömkelege, amiket nem értek, de ettől nem érzem idiótán magam, mert tudom hogy más sem értené, hacsak nem orvos (vagy annak tanul). Szóval évek után újra ellátogatok a kórházba, de nem mint valami jó ismerőshöz. Szerintem nem fogunk túlzottan örülni a találkozásnak. Remélem megint a béna nővért kapom, aki nem talált vénát a karomban, így a kézfejemből vett vért (nagyon kellemes volt). Bárhonnan, csak ne a  bal karomból... Azóta teljesen pánikba vagyok esve, nem a vérvétel miatt, abból már megedződtem a napi kettő-három után. 
Ma megállapítottam, hogy a macskáimat sokkal többre tartom a legtöbb embernél. Gwyneirához igazi, önzetlen szeretet fűz, és ez kölcsönös. Egyikünk sem vár el semmit a másiktól, mégis adunk és kapunk. Olyan boldog tudok lenni, mikor hazajön és az az első dolga, hogy befészkeli magát hozzám, vagy nyávog ha csak egy pillanatra is abbahagyom a simogatását, miközben dorombol. Odajött hozzám, mikor sírtam és nekidőlt a vállamnak. Nem értek egyet azokkal, akik szerint a kutyák okosabbak vagy hűségesebbek, bár emberfüggő ki hogy gondolja. Mindenesetre így lassan egy év után nem tudnám elképzelni, hogy Ő vagy a mamája ne legyen, és ne feküdjenek be az ágyamba, vagy ne halljam azt az aranyos és megnevezhetetlen hangot, mikor alszik és felébred ahogy végigsimítok rajta.
Már megint hőemelkedés, kezdem hihetetlenül unni.
A családból is elegem van, nincs egy olyan ember sem, akivel beszélhetnék. El akarok menni itthonról. Néha csak pár órára, néha napokra, hetekre, akár több időre és vissza se jönnék. Annyira érzem, hogy rossz helyre születtem. Nem rossz, csak más emberek közé. Más az értékrendünk, máshogy gondolkodunk, más iránt érdeklődünk és ez a másság olyan erős, hogy már elviselhetetlen. Mindig tőlem várják, hogy megértő legyek és elfogadjam őket ilyennek, de ők meg sem próbálják. Lassan már nem vagyok dühös emiatt, inkább csak csendben szánom őket. Már a testvéremmel sincs miről beszélnem, nem azért mert ne lenne téma, hanem nem tudunk beszélgetni. Bár vele nehéz is, túl félénk, túl műveletlen, túl idegesítő. Nem, nem akarok maradni.

A társadalom hazug és csavaros logikával megpróbál magába szívni és megváltoztatni mindenkit, akinek a viselkedése eltér a nagy átlagétól. Mert tegyük fel, tisztában vagyok a dolog összes előnyével és hátrányával, tudom, hogy rövid lesz tőle az életem, de szellemi képességeim teljes birtokában ésatöbbi, ésatöbbi, mégis úgy döntök, hogy heroinozni akarok. Nem fogják megengedni nekem. Nem fogják engedni, mert azzal saját vereségüket ismernék el. Pedig csak egyszerűen nem azt választod, amit ők nyújtani tudnak. Válassz minket. Válaszd az életet. Válaszd a jelzáloghitelt; válaszd a mosógépet; válaszd az autót; válaszd a fotelt, ahonnan kényelmesen nézheted azokat az agyelszívó, lélekölő vetélkedőket, miközben szemét kaját tömhetsz a pofádba. Válaszd azt, hogy elevenen elrothadsz, hogy öregségedre magad alá pisálsz és szarsz egy otthonban, hogy csak egy kurva nagy szégyellnivaló terhet jelentesz azoknak az önző, elbaszott kölyköknek, akiket a világra hoztál. Válaszd az életet.
Hát jó, azt választom, hogy nem az életet választom.

Kedvenc könyv lesz, azt hiszem.

Mióta a szüleim elváltak és apa elköltözött, úgymond nagyi vette át a szerepét. Anya egyáltalán nem bánja, olyan neki mint valami legjobb barátnő. Nem tudom mi szerethetőt lát benne. Valójában anyában az a rossz, hogy mindenben igazat ad neki, abban is amiben nincs. Végülis érthető, hiszen akkoriban mikor ő gyerek volt, a szülőt amolyan szentként kellett tisztelni, nem lehetett megkérdőjelezni őket, visszafeleselni vagy felemelni a hangot, különben jött pár suhintás a nádpálcával. Ezt a nevelési módszert sem fogom soha megérteni, és mélyen megvetem azokat, akik képesek bántani a gyereküket, akár fizikailag, akár lelkileg... Viszont anya már felnőtt, már nem vonatkoznak rá ezek a szabályok, és az ő gyereke vagyok, nem az anyjáé, mégis mindig igyekszik beleszólni a nevelésembe, a "túl nagy szabadságomba". Senkit nem utál úgy mint engem, azt hiszem. Csupán azért, mert nem hagyom hogy irányítson, saját elveim és törvényeim vannak, véleményem a világról, elképzeléseim, terveim, álmaim. Nem értek egyet azzal, hogy mindent úgy kellene csinálni, ahogy azt az átlag elvárja és ahogy nekik az természetes. Ennek ellenére sem érzem azt, hogy bármivel rosszabb vagy kevesebb lennék nála, sőt. Egy dolog van, amiben mérföldkövekkel előttem jár, az mások okolása. Kifejezetten örömét leli benne, főként ha rólam van szó. Bármilyen apróságért képes engem hibáztatni, olyasmiért is amihez még csak közöm sem lehetett, de valamilyen úton-módon mindig visszavezeti hozzám a szálakat, mint a problémák forrásához. Vagyis én egy hatalmas szerencsétlenség vagyok, egy elcseszett ember, aki semmi jót nem tud tenni a családjáért, mindent csak megnehezít a puszta létezésével... Pedig normálisnak érzem magam, és tudom hogy valójában nem velem van a baj, de a gyengébb és törékenyebb pillanatokban, könnyen sikerül az ellenkezőjét elhitetnie velem, hogy tényleg meg sem kellett volna születnem vagy legalábbis nem ide, hogy ne rontsam el a felhőtlenül "boldog" életüket.
Olyan ellentétes család ez, és annyira nem érzem a sajátomnak. Engem küldtek el pszichológushoz, miközben nekik vannak dühkezelési problémáik, ők azok akikkel semmit, de tényleg semmit nem lehet normálisan megbeszélni. Olyan mintha meg se hallanák, amit mondok, mindig csak az a fontos, amit ők közölni akarnak. Teletömik a fejem az idióta sztereotípiáikkal, görcsösen próbálnak megfelelni az elvárásoknak és azt akarják, hogy én is ilyen legyek. Magukkal rántanának a szürke, szabályokkal teli világukba, de én ezt nem akarom, és soha nem is fogom akarni. Bármi áron önmagam maradok.
Milyen szomorú, hogy a családom részei azok az emberek, akiket a leginkább gyűlölök. De az öcsémet szeretem, őszintén. Hasonlítunk, bár még nem látszik igazán, de én ismerem, belélátok, ez amolyan testvéri dolog. Kapocs, kötelék, nevezzük aminek akarjuk. Nem hagyhatom magára, túl fiatal még... Nem akarom bántani.

Minden annyira reménytelen és hiábavaló. Az élet, a jelen, a jövő, a szerelem, a barátok... Aki azt állítja, hogy erős vagyok, nem ismer igazán. Soha nem voltam gyengébb és sebezhetőbb, mint az elmúlt évben. Gyerekként könnyen feldolgoztam, mikor apa a szemem láttára próbálta megölni anyát, vagy mikor esténként, részegen hazaesett és éjjel terrorizált minket. Zokogtam, de nem fogtam fel mi történik vagy hogy a rendőrök miért nem tesznek semmit, miért vonják meg a vállukat és tekintenek el az ügyek felett. Már belátom, hogy ez anyának, mint szerelmes nőnek volt a legfájdalmasabb.
Ez az, ami bárkit képes tönkretenni és mikor azt hinném, hogy már nem sírhatok többet és nem fájhat jobban, rá kell jönnöm, hogy közel sincs vége. Nem tudok elszakadni - talán nem is akarok elszakadni, sőt, biztos így van -, mert szeretem. Mindig azzal igyekszem vigasztalni magam, hogy ez a szerelem a legigazabb, akkor is, ha csak én érzem így, ha Ő mást... Félek hogy egyszer elérem a határaimat, mikor nem bírok többet elviselni. Túl gyakran érzem, hogy közel járok ehhez, az utóbbi időben rengeteget gondoltam arra, milyen lenne megszűnni létezni. Milyen egyszerű és kellemes volna. Nem lenne semmi, csupa üresség mindenhol, bennem is. Érzem hogy retteg a gondolattól, de nem miattam, én nem érek Neki annyit. Mindig csak másodrangú leszek, az örök második, akkor is ha néha-néha ott a remény.
Egyszer úgy fogom végezni, mint Sibyl Vane. Drámai vég, meghalnék a szerelemért, a szerelem miatt. Ő pedig ugyanúgy elfelejtené, ahogy azt Dorian Gray tette. Milyen szomorú.

Megígértem, tudom hogy megígértem... Képzeletben már lejátszottam hogy történne, kihez mi lenne az utolsó szavam. Sok közeli embernek még csak nem is írnék, nem akarok, nem érzem azt, hogy szükség lenne akkor még rájuk is vesztegetni azt a kevés időmet. Amit utoljára látni szeretnék, az biztosan a naplemente. Az én eldugott kis helyemen, amit szinte senki nem ismer, senki nem járna arra, képtelenek lennének megmenteni. Nem is látnának, és csak szépen, csendben, halkan, vízben. Rövid pillanat az egész, és vége. Akarom hogy vége legyen, most akarom.
Soha nem utáltam még így embert, mint téged, Chris. Egyszerűen gyűlöllek, azért mert létezel és ártasz Neki. Néha úgy gondolom, mindenki jobban járt volna, ha ismeretlen maradsz. Neki, nekem, mindenkinek. Amióta ismerlek, mindig is bunkó voltál, ami ehhez hozzájött az a nagyképűség és hogy alaptalanul felsőbbrendűnek érzed magad másoknál, mintha bármivel is többet tettél volna le az asztalra. Napokig lehetne sorolni mennyi mindent ki nem állhatok a természetedben, de van amit még ennél is jobban. Sok mindent elviselek, de azt nem hogy miattad összetörjön. Egyszer megmentetted, igen, ez tény. Belátom hogy így van, de azóta kétszer annyi kárt okoztál. Undorítóan kétszínű vagy, ahogy egyszer azt állítod, hogy nem is létezik, mindenkinek előadod az elméletedet, végül pedig az életeddel zsarolod. Szerintem te sem érted igazán magad. És persze a fenyegetések, meg a bosszú... "De tudod mit? Most megkapod Te a magadét. Remélem örülsz mert kinyírtad a szerelmed." A hasonló mondatok nélkül nem is lennél önmagad. Remélem októberben tényleg kinyírod magad, senki nem veszítene vele semmit, csak egy öntelt, szánalmas férget. Ha fenyegetőzöl legalább azt a részét is tartsd be, ami rád vonatkozik, nem csak ahhoz kell nagyfiúnak lenned, hogy baromságokat írj Neki, amiket tudod hogy nem bír elviselni. Szándékosan meg akarod ölni? El akarod érni, hogy megölje magát? Nagyon jó úton haladsz felé, de ha komolyan megteszi miattad, esküszöm hogy megtalállak, nem érdekel semmilyen következmény.
Azt mondod, túl emberi vagyok és az empátiámmal mindent elrontok. A nagy tervedet is, miszerint leszoktatod. És látod, valóban nem ölnéd meg magad. De ha én emberi vagyok, te minek állítanád be magad? A bosszú, a hatalomvágy, hogy mindenképp neked legyen igazad. Csak ez számít, ez az amiért meghalnál... nem pedig Ádis. Te magad is bevallottad. Őszintén kíváncsi lennék, hogy szeretted-e egyáltalán. Hogy vajon tudsz-e még szeretni, vagy 16 évesen már ilyen megkeseredett vagy. És tudatlan, bár nem látod be. Még sajnálni sem lehet. "Az idegességgel csak magamnak ártanék." Remélem borzalmas, és rettentő magányos életed lesz önmagaddal. Csak gyűlölni tudlak, Chris Deviant.