"Egy nap majd hirtelen eltűnök, de fanyar emlékeztetőül ott marad utánam a mosolyom mesterkélt melege, a szám sarkának hazug kunkora, amit bohócokon, reménytelenül szomorú embereken meg a Disney-filmek gazfickóin lehet látni. Én vagyok az a lány a bulikról meg piknikekről készült fotókon, aki, amúgy szemre, csupa vibrálás és csupa élet, s aki valójában hamarosan elmegy. Biztosíthatlak, amikor újra rápillantasz arra a képre, én már nem leszek rajta. Ki leszek törölve a történelemből, akárcsak az árulók a Szovjetunióban. Mert minden elmúló nappal egyre láthatatlanabbnak érzem magam, egyre jobban beborít a sötétség, egyik rétege a másik után, s csak úgy fuldoklom a nyári hőségben, a napsütésben, amelynek már csak az égető hevét érzem, de a fényét nem látom."

Azon gondolkodtam, hogy ezen a héten tulajdonképpen még semmit nem tanultam. Hétfőn ugye nem voltam bent, mára nem tudtam mit, holnap... lesz matek, arra kellene. A tanárnő kitalálta, hogy a feladatok egy részét emailben küldi el, de nagyon úgy tűnik hogy megfeledkezett róla. (Francba, épp most kaptam meg...) Még két és fél nap, ennyit muszáj lesz kibírni. Mást úgyse nagyon tehetek, de olyan lassan telnek a napok, órák, percek. Szörnyű.
Ma az Állatfarm olvasgatása helyett (egyébként nagyon bosszantó könyv, de az a rész tetszett, mikor a tanyán lerészegedtek a malacok) inkább fényképeztem, mert néha azt is kell. De rég írtam ilyen "fogmosós" bejegyzést, nem mintha bánnám. (Gwyneira néha olyan kis vicces. :D Úgy aludt, hogy a feje lefelé lógott, elröhögtem magam mikor megláttam, ő felkapta a fejét, én pedig egy simogatással belefojtottam szegénykébe a nyávogást. Viszont az ő hasa is gyanúsan kerekedik...)

 
Mindig is tiszta fekete szemeket akartam.

Hogy is mondjam.. ? Engem nem szabad hagyni kialudni. Vagyis, ez nem a legjobb szó, mindegy. Úgyis lényegtelen.

Úgy érzem, csődöt mondtam mint barát. Nem ez az első alkalom, de reménykedtem benne, hogy talán idővel változik majd, hogy jobb leszek, de nem... Nem tudok segíteni, mert még magamon is képtelen vagyok. Nem bírok meggyőző lenni, megmenteni bárkit is. Nem vagyok képes semmire. Hasznavehetetlen vagyok. Ő az első olyan igaz barátom, akit valóban annak nevezhetek. Aki ha messze is van, mégis itt érzem magam mellett, mert egy kis része ott él a szívemben, és nem akarom hogy kiszakítsák, hogy eltűnjön. Nem bírnám elviselni, de olyan tehetetlen vagyok. Nem tudok tenni ellene semmit... Egyáltalán semmit. 
Végül mindig egyedül maradok, teljesen egyedül. Csakis tőlem függ, hogy meddig tart még, de... néha olyan érzésem van, hogy élni akarok. A magam kis világában, de igazán élni. Nincs szükségem álomvilágra, tényleg nem akarom becsapni önmagam (és valószínűleg nem is sikerülne), úgy gondolom hogy az a minimum, hogy az ember legalább magával legyen teljesen őszinte. Szóval, kell egy hely ahol egyedül lehetek, ott tudnék élni. Annyi álmom és tervem van, amiket még meg kellene valósítanom, de nem tudom honnan kellene erőt gyűjtenem hozzá. 

"Elindított, kövér kis aranyórát,
A szerelem. Talpon paskolt a bába, pőre
Sírásod helyet foglalt az elemek közt.

Hangunk visszhangja, magasztalva jöttöd. Új
szobor.
Csupaszságod a huzatos múzeumban
Árnyat vet biztonságunkra. Állunk, üres falak.

Csak úgy vagyok anyád,
Ahogy a felhő: tükröt hullat s nézi, hogy tűnik el
Ő maga lassan a szél kezétől.

Pille-lélegzeted egész éjjel
Ott verdes a halvány rózsák közt. Felébredek rá:
Fülemben távoli tenger moccan.

Felsírsz, kikecmergek az ágyból: tehén, virágos
Viktoriánus hálóingben.
Szád tisztán nyíló macskaszáj. Ablaknégyszög

Fehérül, nyeli fakó csillagait. S kipróbálod
Pár kis hangjegyedet;
Tiszta magánhangzók léggömbjei szállnak."