Néha, mikor olyan szívesen beszélnék, és elmondanék mindent, ami bánt, nincs senki aki megértene. Úgy vágyom egy olyan emberre, akinek elég hogy belenézzen a szemembe, és látná a fájdalmat, az örömöt, mindent. Minden ott van benne, lehetetlen hogy az összes ember ennyire vak legyen, és ne vegye észre. Nem tudom, hogy most miért érzek úgy ahogy, csak néha máshova vágyik a lelkem. Valahova el. Jó volna távol lenni a várostól, de még a falvaktól is. Azt hiszem, szívesen élnék erdőben, egy faházikóban, ami persze nem lenne azért teljesen elvágva a külvilágtól, de ott minden annyira nyugodt. Reggel madárcsicsergésre ébrednék, lehet hogy átszoknék a zöldségekre, mert azt mégis egyszerűbb beszerezni, és a zöldséges-gyümölcsös kert mellett lennének rózsáim és cseresznyevirágom. Talán befogadnék néhány elkóborolt őzet is, természetesen a macskáim mellé. Biztos Gwyneirának és Pandórának is tetszene a friss levegő, és a puha fű.
Már megint álmodozom, nem illik hozzám ez a valóság... 

"Feküdtem, sírtam és újra éreztem, hogy ember vagyok, érzékeny és sebezhető. [...] Visszahúzódtam és némaságba burkolóztam: mennyivel biztonságosabb nem érezni, nem engedni, hogy a világ érintsen bennünket."

Mintha a zongora minden egyes leütött billentyűjénél egy-egy jégcsap esne a szívemre. Ha veszem a bátorságot, hogy kibújjak a világomból és megismerjem a valóságot, legszívesebben visszamenekülnék oda, de már nem tehetem. Nem csaphatom be magam mindig azzal, hogy az emberek belül jók, bármennyire is próbáltam sokáig ezzel hitegetni magam, hogy egy kicsit könnyebb legyen. Ebből ered a naívságom is, de most már mindent annyira tisztán látok, a maga borzalmas és undorító valójában. Talán valóban negatív a világképem, de tudom hogy nekem van igazam.
Nem tudom, mi van velem.
Boldognak kellene lennem, mert vannak emberek, akik sokat jelentenek számomra, ahogy én is Nekik de semmi nem elég jó ahhoz, hogy eltörölje a rosszat... Nem azért élek, hogy dolgozzak, hogy segítsek másoknak, maradandót alkossak, kitűnjek bárhonnan is. Nem tudom mi a célom, az értelmem. Talán eleve nincs is, akkor pedig felesleges vagyok, a tizenharmadik. Amíg élek, addig nem kaphatom meg azt amit szeretnék, a nyugalmat, a felhőtlen boldogságot.
Meg akarok nyugodni...

"Pillám alatt összetört ezer álom
s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbírni nem tudom már."

Eldöntöttem hogy szálló madarakat szeretnék majd tetováltatni a karomra. És persze még mindig tartom magam ahhoz, hogy Ádis neve kerül a csuklómra.
Azon gondolkodtam, hogy ha kibírom még ezt az egy évet, mennyi minden más lesz. Amint Pécsre vagy Pestre kerülök, befestetem a hajam, végre magamra varratom, amiket akarok és annyi lyukat csináltatok a fülembe, amennyit csak szeretnék. Minden hónapban könyvekre költöm a pénzem, akkor csinálok sütit, amikor megkívánom, annyi égősorral aggatom tele a szobám, amennyi elfér, stb. Olyan hatalmas szabadság lenne, hogy legszívesebben már most ott tartanék. Ennyi szarság után megérdemelném, hogy végre jól alakuljon minden.
Amúgy ahogy nézelődök, egyre gyakrabban szerelmes leszek dolgokba (jaj, nekem!) mint például ebbe a ruhába, vagy ebbe. És kinéztem magamnak egy filmet - természetesen a steampunk miatt - Adéle és a múmiák rejtélye. Bevallom, egy kicsit félek tőle, mert a múmiáktól valamiért mindig is tartottam, de majd... valamikor rászánom magam.

Csak félsz,
attól amit a véredben találsz,
meglátják, mennyit érsz.
Mondd, mit veszíthetsz már?
Hisz mindent elbasztunk rég.

Néha legszívesebben szétrombolnám ezt a házat, amivel annyit vesződött, és amibe annyi pénzt öltek bele. Csak fognék valami kemény tárgyat, betörném az ablakokat, a szekrények üvegét, földhöz vágnék mindent, amit csak érek, hogy ezer apró darabra hulljanak. Fájdalmat akarok neki okozni. Azt akarom, hogy ő is szenvedjen, ne csak én. Hogy képes azt mondani, hogy besokallt miattam? Miattam, aki egy légynek sem árt, alig zavarom a létezésüket, néha olyan mintha nem is lennék. Bele sem gondol, hogy ez talán fordítva jobban igaz. Hogy nekem is elegem lett abból, hogy úgy viselkedik velem ahogy. Ha olyan a hangulata, akkor viszonylag barátságos, de egyik percről a másikra ellenem fordul, és bánt. Panaszkodik hogy nem beszélek meg vele semmit, de mi okom lenne bízni benne? Elolvasta a naplóimat, a beszélgetéseimet, gondolom néha ezt is. Ha valamit nem mondok el, az azért van mert nem akarom megosztani. Nincs mit mondanom neki. Nem ért meg, én ilyen bonyolult lélek vagyok, magamnak való, érthetetlen... Gúnyosan azt mondta, hogy én mindenhez annyira értek a matekon kívül, mert szerinte ezt mutatom, pedig ő volt az aki azzal dicsekedett, hogy mennyi mindent meg tud csinálni. Olyan ellenséges velem, de csak velem. Nincs okom ezentúl kedvesnek lenni vele, meg sem próbálom majd. Elegem van a hátbatámadásokból, a másoknak való panaszkodásaiból. Egyesek örülnének, ha olyan gyerekük lenne, mint én... 
Nem bírom elviselni a próbálkozásait, hogy szigorú legyen, nekem szükségem van szabadságra, minden téren. Ha el akarok menni valahova, akkor elmegyek. Ha akarok valamit, azt elérem és gyűlölöm ha akadályoznak benne. Letépte az égősort a szekrényeimről, pedig olyan otthonos volt, mindig ilyet akartam. Nem egyszer megütött már, sokszor ok nélkül, csak mert magában felnagyította és ettől ideges lett. Rázott már meg éjjel az utcán, és ordibált, csak mert volt egy szerelmem, aki idősebb volt nálam és ezzel szégyent hoztam rájuk. Ha valaki folyton azzal törődik, hogy ki mit gondol róla, sose lesz igazán boldog... Mindenkinek elmondja, hogy milyen szörnyű gyerek vagyok, csak púp a hátán, nem csinálok semmit, amit egy nőnek később muszáj. Állandóan azzal jön, hogy milyen szar anya és háziasszony lesz belőlem. Ha nem ismer, nem sejtheti a jövőmet. Honnan veszi, hogy lesz férjem, gyerekeim? Ugyan miért lennének? Én nem tervezem ilyen átlagosra és hosszútávra az életet.