hangulat: nyugodt    zene: three days grace - never too late
Nincs is jobb annál, mint a WC-re támaszkodva írni a következő bejegyzés szövegét egy jegyzetfüzetbe, amíg engedem a fürdővizet. Behoztam magammal az októberi Lakáskultúrát is, hogy ne unatkozzak nagyon így éjféltájt, de most inkább írnék. Már egy ideje megvettem az újságot, de oda még nem jutottam, hogy el is olvassam. Olyan friss, gyári illata van. A telefon is itt fekszik mellettem, nagy a kísértés hogy felhívjam, de nem szeretném tanulás közben zavarni. Inkább majd máskor leszek a terhére.
A szülinapi köszöntésekért mindenkinek nagyon hálás vagyok, köszönöm, hogy gondoltatok rám. Begi fel is hívott, amin egy cseppet meglepődtem, de kellemesen. Nagyon aranyos, és pont olyan a hangja, amilyennek elképzeltem! :] Aznap tartották a gólyabálat is. Egyik barátnőm megkért, hogy csináljam meg a haját, és a sminkjét, így magamra csak fél órám maradt.. Hát, elég volt. Elégnek kellett lennie. Az éjfél helyett csak fél tízig maradtam. Nem tetszett igazán a műsor, és néha nehezen viselem, ha levegőnek néznek. Szóval felhívtam Lacit, így életemben először Vele is találkoztam. Három órán keresztül fagyoskodtunk együtt, kint a játszótéren. Kedvelem. Azóta kétszer láttam, el is kaptam Tőle egy jó kis megfázást, de nincs harag :D Én akartam mindenképp megölelni, mikor beteg volt. Másnap hajnalban már arra ébredtem, hogy ráz a hideg, és ez később csak rosszabb lett. Esténként nehezen tudtam aludni gyógyszerek nélkül, háromszor fel is riadtam. Már minden rendben. Vagy nem, mert hogy újra suli. Nem akarom! De azért egy pozitívum: már tudok fordulni a rockyban. Christopher nagy örömére :D Olyan bonyolult.. Majd' elfelejtettem, hogy megint fényképeztem: kép1, kép2, kép3. Mostanában minden bejegyzésbe beteszek párat, ehh.

Én is szeretlek Téged. Örökké.

 hangulat: hiperaktív    zene: BFMV - hit the floor
Ezt a hátteres dolgot nagyjából úgy lehetne jellemezni, hogy leegyszerűsítve az ami egyébként is... :D Dehát tényleg a blog a lényeg, nem az hogy ilyen-olyan fejléc legyen. És máris megjött a kedvem. Szeretem ezeket a színeket, nagy nehezen bepasszíroztam a halványzöldet is, mert abból mostanában úgyis keveset látni. Ugye-ugye. Itt az ősz. Elég hideg... Pár hete már megy a fűtés a szobámban, anélkül azt hiszem fagyott Chloé lenne belőlem. Szörnyű, tavaly ilyenkor még nem jártam télikabátban a városba, most pedig néha még abban is fázom. Na igen, beteg is voltam. Csak egy napot hiányoztam (ez elég volt ahhoz, hogy most semmit nem értek matekból :D) az öcsémmel ellentétben, aki szinte minden héten "beteg". Suliundor, szerintem. És még engem küldtek pszichológushoz anyáék néhány éve. Kész röhej. Na mindegy, azért amíg egészséges voltam, történtek érdekes dolgok. Épp a könyvtárba készültem, de gondoltam előbb bemegyek a Pannonhoz feltölteni a kártyám. Állok az ajtó melletti pultnál, egyszer csak nagy hangzavar. A szél betörte azt a hatalmas üvegajtót, mellettem! :O Hát, egy kisebb szívrohamközeli állapot megvolt. A nagydarab rockersrác csak úgy sutty, lepöckölte magáról, ami ráesett, és akkor elgondolkodtam, hogy engem agyonütött volna, vagy mi? Bár én valószínűleg nehezen halok meg, egyszer az öcsém belökött egy ablakon, ami majdnem levágta a fejem. Olyasmi volt a helyzet, mint a középkorban a nyaktiló. Szép is lett volna, ha a másik végén leesem... Na jó, én még enni fogok, úgyhogy befejeztem.
Ezzel viszont még nem ért véget a nap, ugyanis majdnem elütött egy autó a kanyarban, és a könyvtáros is valami hihetetlen nőszemély volt. Mikor hazaértem, az a látvány fogadott, hogy a hintaágy nekidőlve a párkánynak, valami cserép pedig darabokra tört. Nyilván nem csak itt fújt ennyire a szél. És másnap csináltam Ádisnak képeket a partról, meg hát belekeveredett a városháza is, mert szeretem azokat az épületeket. Íme. Na meg akkor már itt van egy rólam is :D Apropó, könyvet szeretnék kérni a szülinapomra, de nem tudok választani. Három lehetőség van. Az egyik Cserna-Szabó Andrástól a Puszibolt, amit azért szeretnék annyira, mert több ember történetét meséli el, elég szürreális és állítólag van benne némi perverzség is. A másik Takami Kósun: Battle Royale. Erről még nem hallottam negatív kritikát... Bár az egyik régi ismerősöm olvasta, és nagyon tiltott tőle, mert nem tenne jót a pici lelkemnek a sok vér, és a gyilkolászás. Hát, nem tudom. A harmadik pedig Tim Burton-től a Rímbörtön :] Ami ugye nem regény, hanem verseskötet, és a művész rajzai is szerepelnek benne. Igazából nem tudom mennyire érné meg, mert inkább olvasni szeretnék, mint alkotásokat nézegetni, meg ilyen félperces valamiket böngészni. De tetszik a stílusa. Szóval...

A nap kérdése: Puszibolt, Battle Royale vagy Rímbörtön?

 hangulat: olvasni akar    zene: hiperkarma - zöldpardon
 - Vigyázzatok! - kiáltotta hirtelen Jeb. Felemelte a puskát, és mögénk célzott vele.
 A veszély felé fordultunk, és Jared tartálya leesett, ahogy a férfi Gyógyító felé ugrott, aki az ágyon térdelt, döbbenten bámulva bennünket. Iannak volt annyi lélekjelenléte, hogy megtartsa a tartályát.
 - Kloroformot - kiáltotta Jared, miközben lerohanta a Gyógyítót és a priccshez szegezte. De már késő volt.
 A Gyógyító egyenesen rám meredt, az arcán gyermeki csodálkozás tükröződött. Tudtam, miért engem néz - a lámpa fénye visszatükröződött mindkettőnk szeméről, rombusz alakú fényfoltokat vetve a falra.
 - Miért? - kérdezte tőlem.
 Majd kifejezéstelenné vált az arca, és a testéből is eltűnt az ellenállás, ahogy a matracra roskadt. Két vércsík kezdett némán folyni az orrából.
 - Ne! - sikoltottam, miközben az ernyedt test felé vetettem magam, annak biztos tudatában, hogy már késő. - Ne!

A hangja olyan halkan szólt, hogy csak én hallhattam. - A kezemben tartottalak, Vanda. És gyönyörű voltál.
[...]
Ian addig emelte az arcom, amíg a szemébe nem néztem, még erősebben elpirulva.
 - Akkor maradsz.
 Ezzel megcsókolt, ott, mindenki előtt, de én gyorsan megfeledkeztem a közönségről. Ez így könnyű volt és helyes, nem osztott meg, nem zavart össze, nem váltott ki belőlem ellenkezést, csak Ian és én léteztünk, a folyékony kőzet megmozdult ebben az új testemben, és beolvasztotta az egyezségünkbe.
 - Maradok - egyeztem bele.
 Ezzel megkezdődött a tizedik életem.

Először is bocsánat, amiért a túlzott fanatizmusom miatt ily módon zaklatlak Titeket :) De elértem a Burok végére, és ez a könyv annyira csodálatos, hogy gondoltam megosztom a néppel. Az első rész volt a legfélelmetesebb számomra, utána három lámpa mellett olvastam tovább. Lehet, hogy elsőre nem tűnik ijesztőnek, de olyan váratlanul ért, és hát a képzelőerőmmel semmi probléma nincs, tehát még órákig ott volt a szemem előtt a jelenet, ahogy a lélek meggyilkolja a testét.
A második bekezdés pedig a sok kedvenc részem közül az egyik. Igazából a legtöbbet szeretem, ahol szerepel Ian. És ezzel azt hiszem el is árultam, hogy Ő a kedvenc szereplőm, bár Vandát is nagyon szeretem. Aki nem igazán volt szimpatikus az Jared. Mindig csak Mel-re gondol, és nem veszi figyelembe Vanda érzéseit. Olyan szívtelen...
Megint üresnek érzem magam. Hiányzik az a világ, nagyon-nagyon szerettem. Jó volt Ian-ről álmodozni, a szívmelengető csókjairól, az erős, de védelmező karjáról. Vissza akarom kapni. Miért kell minden történetnek véget érnie? Miért ne lehetne végtelen? Érzem, hogy Örkény István egypercesei egyáltalán nem kárpótolnak majd. És még Ő is eltűnt... Ugye nem? Ma is sírtam Érte.

 hangulat: szomorkás    zene: stereomilk - csillagtelep
A tanárnőt változatlanul nem tudom elviselni, de a nagyi most egy kicsit megenyhült és tegnap már éjfélkor feküdtem le. Viszont rájöttem - sajnos -, hogy talán igaza lehet. Reggel még vagy két órát simán átszundítottam volna, úgyhogy negyed nyolckor keltem ki az ágyból nagy nehezen. Az ébresztőm is le kellene cserélni, mert kezdem nem szeretni a Taion-t, és csak azért mert ez kelt fel a legszebb álmaimból. Valami olyasmi lenne jó, amit eleve utálok. Mondjuk Palcsó Tomitól az Álmok tavaszán :D Az tökéletes lenne, csak úgy sprintelnék ki az ágyikómból, hogy végre elhallgasson. Bár ez ma is összejött, mert lerezegte magát a polcról az ébresztős telefon - nem, nem lett semmi baja, igazi túlélő - és a tompa puffanás igencsak felkeltett. Hát, így is késtem egy jó öt percet, ami még nem is lenne nagy valami, főleg hogy tesi volt az első óra, de Petrával minimum negyed órát totyogtunk az osztályunk előtt, mert nem mert bemenni a pulcsijáért. Aztán még tíz perc, amíg leérünk a sportpályára, szóval az órából nagyjából 15 perc maradt, és hát mindketten kaptunk egy-egy szaktanárit. Valahogy minden évben összeszedek párat, szörnyű. Bár őszintén, én magasról teszek rá :D Gondolom nem vonnak le pontot ilyenért.
Szorgosan olvasom ám a könyvet, csak az a nagy helyzet, hogy nem szeretnék a végére érni. Fogalmam sincs miért, de akkor teljes letargia tör rám, hogy vége az én kis álomvilágomnak, amibe napokig ringattam magam, és kereshetek újat. Ez a lételemem. Ha már ebben a torz valóságban kell élnem, hadd legyen ennyi örömöm. De az utolsó lap mindig elveszi tőlem, és általában nem is úgy, ahogy azt illene. Sok író olyan bénán fejezi be a regényét, hogy az már-már kiábrándító. Bár még nem tartok ott, de most igenis kiábrándultam. Miért menti meg a Hajtót? Miért hal meg érte? Miért nem marad Melanie-val, Jamie-vel és Jareddel? És mi lesz Iannal? Vanda nem halhat meg, Mel nélküle nem is lesz ugyanaz, nem fogják úgy szeretni. Ugye meggondolja magát? Ugye nem rontja így el Stephenie a könyvet? Ugye, ugye, ugye? Szemétség, így belecsúfítani az álmodozásomba...
Nem rég megismertem Valakit, aki nagyon fontos lett nekem - ne nézz így, igen, fontos vagy, és ne vitatkozz mert akkor is alul maradsz. Tudod, annyira igazságtalan ez az egész Élet. Alig hogy beszélni kezdtünk, már most attól kell félnem, hogy bármikor elveszíthetlek, és maga a tudat napról napra egyre jobban fáj. De megfogadtam, hogy többé nem kérem hogy ne tedd, csak remélem magadtól is úgy döntesz, hogy inkább mégis élni akarsz. Mert élni jó, akkor is ha néha nem ezt hisszük, Neked pedig élned kell :) Érte, a családodért, a barátaidért... értem.

 hangulat: fáradt    zene: rev theory - light it up
Próbálom összeszedni, hogy mi minden történt három nap alatt. Megvolt az első órám az új matektanárral, hah :D Visszasírom az előzőt. Mármint szó szerint. Hétfőn negyvenöt percen keresztül senki nem szólalt meg rajta kívül. Még a fiúk is meghúzták magukat, pedig igazán nem jellemző rájuk. Miután végzett azt mondta, hogy ez az a magatartás amit még el tud viselni :D Vérbeli szadista ez a nő. Második találkozásnál már rögtön a négyzetgyököt vettük újra, és kérdezett definíciókat, azonosságokat, feleltetett is. Felírt valamit a táblára, és néz rám, hogy mi az eredmény. Mondom 4. Még mindig néz, én is nézem és egyszer csak elkezd kiabálni, hogy "és a definíció?". Könyörgöm, három évig más volt a tanárom, ott nem kellett definícióval egybekötni egy kurvaegyszerű eredményt. Azt mondta, elégtelen. Plusz még vagy hét embernek, de óra végén 'megkegyelmezett' és nem írta be. Már most nem bírom elviselni. Állandóan hangosan beszél, szerintem nem is képes normális hangnemet megütni. A legviccesebb, hogy mikor ideges, állandóan fel-le emelkedik, meg eltöri a krétát, és képtelenség figyelni tőle, mert ott kiabál 30 centire! Aztán felszólít, és akkora a stressz hogy komolyan minden kimegy a fejemből, meg még jópár embernek. Hiába mesélte anya, hogy milyen volt a gyerekkora, ez akkor se normális. Ha mindenki az alapján változna amit átélt, biztos vagyok benne, hogy én se lennék komplett, de az a szép hogy az ember olyan lesz, amilyen lenni akar.
Inkább hagyjuk a matekot, mert így is agyfaszt kapok tőle. A jelenlegi helyzet az, hogy baromi fáradt vagyok. Már fél 10-kor lefeküdtem este. Nem aludtam, csak feküdtem. Drága, édes, egyetlen nagyikám aki nem szadista, hanem hatalommániás... Tehát ő kitalálta, hogy már pedig itthon rend lesz, és fegyelem. Tízkor alvás; gépezés csak a lecke után; ha nem eszem meg a tízórait, később megyek az ágyba mint szabadna, nem tanulok rendesen, háromnegyed nyolc után indulok el a suliba, etc akkor tiltás jár. És ezek azok a pillanatok, mikor legszívesebben minimum lefejezném, de jókislány módjára ez csak a gondolataimban marad meg. Komolyan nem értem, hogy ez mire jó. Azt mondja, hogy ő csak a jövőmre gondol. És milyen igaza van, mert tényleg csak arra gondol. Lehet hogy engem raktak össze rosszul, de szerintem sokkal fontosabb hogy boldog legyen az, akit csak egy kicsit is szeretsz. Én viszont nem tudok úgy boldog lenni, hogy nem tehetem azt, amit akarok. Anyám is tiszta hülye, amiért negyven évesen sem ő irányít minket, a gyerekeit hanem a nagyi. Annyira elviselhetetlen, hogy mindenkinek megmondja mit csináljon, mit szabad csinálnia, mit hogy kell csinálnia. Magasról teszek arra, hogy mit hogy illik...
Elkalandoztam. Szóval azért vagyok fáradt, mert este miután a telefon fénye mellett olvastam a könyvet [...] készültem hogy bemegyek a mosdóba, megcsinálom a hajam, hogy reggelre ne legyen tök lapos, erre kapcsolom fel a villanyt, és mit látok? Egy éjjeli lepke szálldogált a falon. Na ennyi kellett, rohantam át anyához hogy csapja le. Ő nem találta, odaadta nekem a légycsapót, hogy majd én... De nyilván nem én hagyom mindig nyitva az előszobában az ajtót, ahonnan simán berepülhet, plusz nagyon jól tudja, hogy undorodom minden ilyen állattól, annyira hogy még lecsapni sem merem. Sőt, egy-két méteres távolságot tartok tőlük. Nagyjából öt percig köröztem a szobámban, kezemben a légycsapóval, rámtört a hányinger és már én se láttam sehol. Utoljára az ágyam körül volt, és mikor bevillant ez a gondolat, úgy döntöttem hogy a kanapén alszom. Hát, eddig összesen háromszor aludtam ott, és ez nem véletlen :D Nagyon kényelmetlen, kemény és nem lehet kinyújtózni. Hajnalban mikor felébredtem, éreztem is hogy kicsit beálltak a térdeim. Iszonyat kellemes érzés volt, hm. Szóval így ennyi. Most asszem megcsinálom a leckét, holnap két matekom is lesz, ma pedig elvileg megyünk tornacipőt venni.
Jut eszembe, majd egyik nap megmutatom a csodás órarendem is. Kérem vissza a nyaram! De minimum a törött szárnyakat a hátamra, kárpótlásul.